Isonzónál elesett katonák teemtője Bovec közelében, Szlovéniában.
Fotó: Profimedia
Az első világháború olaszországi frontjának földi poklát, a magyar hadtörténelem egyik legszomorúbb fejezetét Hornyák Árpád történész idézte fel az mta.hu számára.
Kimegyek a doberdói harctérre,
feltekintek a csillagos nagy égre.
Csillagos ég, merre van a magyar hazám,
merre sirat engem az édesanyám?
1915 májusában az Osztrák–Magyar Monarchiának a keleti és a balkáni front mellett újabb hadszíntéren új ellenféllel, az Olasz Királysággal kellett szembenéznie. Róma a háború kitörésekor semlegességi nyilatkozatot tett, és noha a hármas szövetség tagjaként papíron a központi hatalmak táborába tartozott, 1915. április 26-án, engedve az antant csábításának és utat nyitva saját területi vágyai kielégítésének, aláírta az úgynevezett londoni titkos szerződést, melynek értelmében a háborúba való belépésért az antant oldalán jelentős területekre kapott ígéretet a Monarchia rovására. Dél-Tirol, Isztria, Dalmácia és különleges előjogok Albániában elég vonzó ajánlat volt ahhoz, hogy Róma sutba vágja a semlegességi nyilatkozatát, és a „szent egoizmus” jegyében május 23-án hadat üzent.
Természetesen Bécsben és Budapesten éppoly jól tudták, mint Berlinben, hogy nagyon vékony szálon függ az olasz semlegesség, s fel kell készülniük arra az eshetőségre, hogy ebből az irányból is támadás érheti őket. Részben ez is szerepet játszott a központi hatalmak stratégiai tervezésében, amikor 1915 tavaszán a keleti fronton átfogó támadásra szánták el magukat, aminek eredményeként Gorlicénél áttörték az orosz vonalakat, és visszaállították a háború kezdetén húzódó frontvonalakat. Ezzel a sikerrel próbálták visszatartani az olaszokat és a románokat a háborúba lépéstől az antant oldalán. Ami az olaszokat illeti, mint láthattuk, elkéstek, Rómát már nem lehetett visszatartani, de Romániát ekkor még földrajzi elhelyezkedésénél fogva sikerült megtartani a semlegesség vágányán.
Az Isonzó-front kialakulása
A két szemben álló fél számára a frissen megnyílt front eltérő okokból volt fontos. Olaszországnak az egyébként meglehetősen kidolgozatlan antant-haditervek alapján, e front révén kellett tehermentesítenie Szerbiát a Monarchiával szemben, illetve Trieszt és a ljubljanai dombság elfoglalásával megnyitni az utat a Monarchia szívébe. Mindezt természetesen csak folyamatos támadásokkal lehetett elérni. Ezzel szemben a Monarchia kényelmesebb pozícióban volt, mert némi vitát követően a legfelső hadvezetés végül is a védekezés mellett tette le a voksát. A védekezés feltételei pedig, ahogy az lenni szokott, összehasonlíthatatlanul kedvezőbbek voltak a támadáséinál. A Monarchia és Olaszország közös határa mintegy félezer kilométer hosszan húzódott az Adriától Svájcig, amelyen négy hadseregbe szervezve közel félmillió olasz katona állt szemben a Monarchia alig fele akkora létszámú hadseregével. A két háborúzó fél számára, a tiroli és karintiai frontszakaszt nem számítva, az Isonzó völgye és a Doberdó-fennsík kínált lehetőséget a megütközésre.
Az Isonzó völgye, a Doberdó-fennsík eggyé forrt a háborús szenvedésekkel és az első világháborús küzdelmek megtestesítője a magyar történelmi tudatban. Nem véletlenül, hiszen az osztrák–magyar haderőn belül itt, az olasz fronton kerültek bevetésre legnagyobb arányban a magyar katonák. Az isonzói csaták időszakában a Monarchia hadseregének 25-35 százalékát tették ki a magyar csapattestek.
Maga az Isonzó-front a Júliai-Alpokban eredő azonos nevű folyóról kapta a nevét (szlovén neve Soča), amelynek alsó, mintegy 50 kilométeres szakaszán karsztos domb-, illetve hegyvidék húzódott, amelyből kiemelkedett a Doberdó-fennsík, valamint a Komeni-fennsík. A gyors folyású Isonzón való átkelés már önmagában komoly nehézséget jelentett a támadóknak, amely után szinte azonnal, pár száz méteren belül a sziklás hegyoldalak meredtek eléjük. E terepviszonyok mellett mintegy három évre megmerevedett a front, az olaszok folyamatos támadásokkal próbálták felőrölni a Monarchia haderejének ellenállását, ezek azonban rendre kudarcba fulladtak. Az első olasz sikereket csak a hatodik isonzói csata néven emlegetett olasz támadás hozta meg 1916 nyarán, amikor is elfoglalták Görzöt (Gorizia) és a Doberdó-fennsíkot, összesen mintegy 25 négyzetkilométernyi területet.
Valamennyi hadszíntér közül, ahol a Monarchia csapatainak helyt kellett állniuk, az isonzói front volt a legkeményebb. Klasszikusnak nevezhető állóháború alakult ki, amelyet a magyar honvédek és a közös hadsereg egységei számára az állandósult ellenséges tűz mellett a nehéz terepviszonyok, az élelmiszer-utánpótlás akadozása, a vízhiány, a nyári hónapokban pedig a kígyóknak és skorpióknak ideális életfeltételeket biztosító, iszonyatos hőség tett elviselhetetlenné. Mindezt tetézte a temetetlen hullák bűze, ami rangtól és címtől függetlenül mindenkit egyformán érintett. József Ágost főherceg, a Doberdó-fennsík parancsnoka visszaemlékezéseiben igen szemléletesen írta le a körülményeket: „Borzasztó e sok rothadó hús s fekete alvadt vér, ami mindenütt hever és tapad. Olyan szörnyűséges, hogy a rémülettől jéggé dermed a lelkem. Mindig itt feküdni, csak egyszer kihűlt, romlott eledelt kapni, ez irtóztató hullaszag közepette, mely nyelvre, s torokra tapad, azt az ételt lenyelni, naponta csak egyszer meleggé lett korty vizet kapni, s azt is csak éjjel. S a perzselő nap öldöklő izzó hevében, melyet a sziklák megtízszerezve sugároznak, a rothadó bajtársak között mozdulatlanul feküdni a nehéz, kábító hullaszaggal tüdejükben: ettől meg kell, hogy őrüljenek.”
A fentebb említett nehézségek mellett a háború poklát fokozták a zord terepviszonyok, amelyek főleg a túlnyomórészt az Alföldről származó katonák számára voltak rendkívüliek.
A két fél a sziklás talajba alagutakat fúrva igyekezett az ellenség állásait aláaknázni és berobbantani. A nehézségeket jól szemlélteti, hogy a talaj minőségétől függően napi 1-2 métert tudtak csak haladni. A köves talajban mérnöki bravúrral, robbanószerek alkalmazásával lehetett csak állásokat, lövészárkokat, a hegyoldalakban, sziklákban pedig barlangokat, úgynevezett kavernákat kialakítani. Ugyanakkor az ebbe a talajba becsapódó lövedékek a szétzúzott kőtörmelék miatt gyakran további súlyos sérüléseket okoztak. „Az ellenséges gránátok hatása a sziklatalajon és köveken számtalanszor megsokszorosíttatván, a csapatokat annyira vitte, hogy lemondanak minden födözékről, és szabad terepre akarnak feküdni. Kőfalakat, homokzsáképítményeket és akadályokat a csapatok nem akarnak többé sem építeni, sem használni.”
Doberdó
Doberdó a magyarok számára szimbolikus jelentéssel bír. Túl azon, hogy a súlyos veszteségeket, szomorú emlékeket idéző fogalommá vált, ez a hozzávetőleg 60 négyzetkilométeres terület a magyar hadtörténelem egyik legfontosabb emlékhelye és egyúttal a magyar katonai helytállás és hősiesség jelképe is. A katonadalokból jól ismert Isonzó és Doberdó neve azonban nemcsak a magyar hadtörténet lapjaira került fel, hanem bevésődött a népi emlékezetbe is. Leginkább persze azokhoz a városokhoz és körzetükhöz fűződnek eleven emlékek – például Budapesthez, Temesvárhoz, Debrecenhez, Nagyváradhoz, Székesfehérvárhoz, Szegedhez – ahonnan bevonultak a frontszakaszt védelmező katonák. Utóbbiban 1916 júliusa óta relikviaként őrzik azt a csonka eperfa/szederfa törzset, a „doberdói fát”, amely egy éven keresztül tanúja volt a szegedi 46-os ezred küzdelmeinek a doberdói fennsíkon.
A terület névadója a fennsík déli részén található Doberdó falu, mai hivatalos nevén Doberdo del Lago település. Zalka Máté, aki 1916 tavaszán maga is harcolt itt, Doberdó című regényében a település történelmi-földrajzi fogalommá válásának indokaira is rávilágít: „A Doberdó név számunkra nemcsak a falut jelentette, hanem a körülötte elterülő lapos, tíz-tizenöt kilométeres hosszúságú, dél felé nyúló fennsíkot is. Ez a gyér növényzetű sziklás vidék volt az olasz front isonzói szakaszának egyik legtöbbet vértől áztatott területe. A Doberdó szónak visszhangja a magyar fülben: dob… doboló… Talán e véletlen folytán kapták föl éppen ennek a falunak a nevét, hiszen nemcsak Doberdó község alatt folyt a vér. […] De az egész frontszakaszt Doberdó névre keresztelte a magyar katonaság, mert ez a doboló szóra emlékeztető név felidézte képzeletében a szüntelen pergőtüzet, a vérfergeteget. Doberdónak már tizenöt végén is elég gyászos híre volt a hadseregben, de tizenhat elején ez az elnevezés egyértelmű volt a halálmezővel.”
Az isonzói csaták eredménye
Miközben a magyar honvédezredek becsülettel helyt álltak a harcban, s sorra veszítették el állományuk 30, 50 vagy akár 80 százalékát az egymást követő támadásokban (amelyekből csak kettőt indított a Monarchia), az ezredekben szolgáló magyar bakák számára egyre inkább értelmetlennek tűnt ez a háború. Távol hazájuktól, idegen környezetben ontották vérüket a túlerővel szemben, s ezt a hangulatot jól tükrözik az isonzói és doberdói hadszíntérhez kapcsolódó katonadalok tucatjai is.
A hevenyészve megindított első csata után a második isonzói csata 1915. július–augusztusban már az olasz front egyik legvéresebb összecsapását hozta, melyben mindkét fél több mint negyvenezer főt vesztett, beleértve a halottakat, sebesülteket és a hadifoglyokat – mindez mintegy 200 méteres előrejutásért. Az ezt követő, harmadik és negyedik isonzói csatát már anyagcsatának tekinthetjük, amely a nyugati fronton kialakult menetrend szerint többnapos tüzérségi előkészítés után egymást hullámokban követő gyalogsági szuronyrohamok formájában követelték újabb tíz- és tízezrek életét. Az 1915 májusa és 1917 szeptembere között zajlott isonzói csatákban a Monarchia hadserege 420 000, míg Olaszország 650 000 katonát veszített halottakban, sebesültekben és hadifoglyokban, amelynek hozadéka Olaszország számára egy mintegy 250 négyzetkilométernyi terület megszerzése volt.
A caporettói áttörésként ismert 12. isonzói csata nemcsak az olasz fronton, de a háború egészét tekintve is a Monarchia – s benne a magyar csapatok – legnagyobb hadi sikerét hozta el. Az 1917. október 24. és november 20. között zajló támadás során a Monarchiának, több német hadosztállyal megerősítve, sikerült áttörnie az olaszok vonalait, és a frontvonal Piave mentén rögzült. Az áttörés következtében mintegy 700 000 olasz katona esett ki a harcokból (350 000 dezertált, 300 000 hadifogságba esett, több mint 10 000 halott, a többi sebesült). A Monarchia elfoglalta csaknem egész Veneto tartományt és 100 kilométerre megközelítette Velencét. Hatalmas hadianyag- és élelmiszer-tartalékok kerültek a kezébe, amelyből hónapokra megoldódtak a k. u. k. hadsereg ellátmányozási gondjai.
Az olasz hadsereg tényleges katonai és morális válsága ugyanakkor az antant számára is komoly veszélyeket hordozott magában. Ekkor került sor a Legfelsőbb Haditanács felállítására, hogy összehangolja a szövetségesek hadmozdulatait. Leváltották Luigi Cadorna tábornokot, akinek nevéhez fűződött valamennyi isonzói csata levezénylése olasz részről. Utódai csak szigorú fegyelemmel – hadbírósági eljárással, a felkoncolással való fenyegetéssel –, valamint brit és francia hadosztályok támogatása révén tudták megakadályozni az olasz hadsereg teljes felbomlását (állítólag egyes csapatoknál a tizedelést is bevezették), miközben az olasz hátországban addig soha nem látott mértékben lángoltak fel a háborúellenes érzelmek.
A 12. isonzói csata a Monarchia számára jelentős harcászati sikert hozott, de hadászati áttörést nem jelentett, mivel nem változtatta meg döntően a hadszíntéren kialakult helyzetet, s továbbra is Olaszország kötötte le haderejének nagyobbik részét. Szinte napra pontosan egy évvel később a Piave mentén rögzült frontvonal áttörését követően omlott össze a Monarchia hadereje, amely elvezetett a már csak papíron létező Ausztria–Magyarország fegyverszünethez és háborúból való kiválásához.
Forrás: MTA
