1. Milyen rendszerben élünk?

Azzal, ami ma Magyarországon van, a külföldi megfigyelők nemigen tudnak mit kezdeni, műszavakat, kliséket, hasonlatokat alkalmaznak.

Ezt tette, teszi a magyar nyugatos, vagyis a liberális demokrácia értékeivel
azonosuló értelmiség zöme is, velem együtt.

Csak lassan bontakozott ki az a felismerés, hogy a mai magyar hatalmi rendszer önálló példány, nem másolat, nem a liberális demokrácia torzulata, betegsége, hanem éppenséggel az ellentéte; egy másik eszme megvalósulása, nem útközbeni botlás, hanem úti cél. 

Az elhajlás visszaigazításában reménykedni naiv rövidlátás volna, és felelőtlenség az
Európai Unió lényegével, a plurális demokráciával szemben.

Magyar tézise: Magyarország ma „posztkommunista maffiaállam”.

Ez a modell a hatalom és a személyes vagyon
együttes koncentrációjával jellemezhető, amely nem a nyugati modell keleties
regressziója, hanem a 2010 után uralomra került és jobboldali populistaként jellemzett
Orbán-rezsim szisztematikusan megvalósuló terve.

Társadalomszobrászat, egy új osztály teremtése.

 Az Orbán vezéri uralma alatt álló Fidesz a kommunisták által államosított tőkét nem
visszaadni akarta eredeti tulajdonosainak vagy azok utódainak, hanem megszerezni, a
törvényesség látszatával saját, személyes tulajdonává varázsolni, és nemcsak a hatalom
nélküli tulajdonos, az államtól független civil polgár státusában, hanem a politikai uralom tartós birtokosaként.
A kommunisták a tőkét államosították, a nemzetiszocialisták pedig azt mondták, ők a
tőkéseket fogják államosítani, de az államhatalom és a személyes tulajdon mindkét
esetben elkülönült egymástól.
A hatalom is, és a tőke is a miénk lesz – mondják ennek a harmadik társadalom-formáló
modellnek az ideológusai és megvalósítói.
Új osztály születik, amelyben a zsarnokság és a gazdagság egyesül.

 Az Unió lényeges kérdése, hogy a nacionalista autokráciák megakasztják-e a
demokratikus föderáció továbbfejlődését, vagy a nemzeti szuverenitás hangoztatott
védelmében a politikai uralom megszerzőinek sikerül-e – bár antikommunista retorikájú,
mégis a kommunista pártállamra emlékeztető – új típusú autokratikus, nacionalistaetatista-paternalista rendszereket létrehozniuk és fenntartaniuk? 

Milyen rendszerben élünk?
Egy nevesincs rendszerrel nem lehet még személyes viszonyt sem kialakítani,
nemhogy politikait. Ha képtelenek vagyunk fogalmilag megragadni a saját valóságunkat,
akkor mások valóságának foglyaivá válunk.

Ugyanis „nem létezik a valóság világképtől vagy elmélettől független fogalma.

Ezért inkább egy olyan képet fogadunk el, amelyet modellfüggő realizmusnak fogunk nevezni…” – írja a Stephen Hawking – Leonard Mlodinov
természettudós szerzőpáros A nagy terv című munkájában (Budapest, 2011, Akkord).
Másutt még hozzáteszik, hogy „nem létezik a valóság modelltől független ellenőrzése.
Ebből következően egy jól megalkotott modell létrehozza a saját valóságát. (…)

A modellfüggő realizmus nemcsak a természettudományos modellekre alkalmazható,
hanem azokra a tudatos és tudat alatti gondolati modellekre is, amelyeket a mindennapi
világ értelmezése és megértése céljából mindannyian készítünk”.
Ha a természetben így van, akkor az emberi társadalmakban különösen.

Ha ránézünk valamire, annak tudatunk kognitív mechanizmusai adnak értelmet.

Megfelelő nyelvi, fogalmi keret nélkül csak elszenvedjük az értékeinket tagadó, mások által beszélt nyelv által kialakított, ránk kényszerített valóságot.

A saját értékrenden alapuló nyelv a legelső és egyben kikerülhetetlen lépés a saját identitásunk és szabadságunk felé.

Ez elemi feltétele annak, hogy az egyén vagy egy közösség ne sodródjék egy számára idegen, értelmezhetetlen, mások által diktált nyelven felépített valóságban.

 A rendszerváltáskor (bár szerintünk, MIÉP szerint nem történt igazi rendszerváltozás)- világosnak tűnt a képlet: az egypárti diktatúrából, amelyet a tulajdon állami monopóliuma kísért, átléptünk a magántulajdonra és piacgazdaságra épülő többpárti parlamentáris demokráciába.

Ezt a modellt, amelynek a nyugati demokráciák adják a mintáit, liberális demokráciának nevezik, legyen szó akár prezidenciális, akár parlamentáris típusú demokráciákról. Hiszen mindegyiknek a lényegét olyan intézményes garanciák képezik, mint politikai oldalon a hatalmi ágak szétválasztásának, a mindenkori hatalom leválthatóságának és a tisztességes politikai verseny feltételeinek, gazdasági oldalon pedig a magántulajdon dominanciájának, a piaci verseny tisztaságának és a tulajdon biztonságának garanciái. 

Ha a liberális demokráciák normarendszere sérül, a jól működő demokráciákban az
intézményes kontroll és a hatalommegosztás mechanizmusai ezt – több-kevesebb sikerrel
– gyógyítják.

Jól működő demokráciákban a devianciák nem érnek el a rendszert veszélyeztető, kritikus tömeget.

Ám ha ezek a liberális demokráciák normáit kikezdő devianciák nemcsak tömegesen fordulnak elő, hanem a kormányzat mainstream értékeit és céljait is alkotják, akkor a domináns jellemzők már egy új rendszert írnak le.

Magától értetődik, hogy ezt sokan valamilyen metaforával, analógiával próbálják jellemezni, hiszen az új jelenségeket be kell azonosítani, és ehhez az egykor már átélt mintákat hívják segítségül.

Ezért vélik megtalálni egyesek az Orbán-rendszer előképeit például a Horthy-kor Magyarországában vagy a húszas-harmincas évek dél-európai autokratikus
korporatív rendszereiben, mint amilyen a portugál, a spanyol és az olasz volt.

Másokat a latin-amerikai kvázi vagy valódi diktatúrákra vagy éppen a kommunista rendszerek puhább változataira emlékeztetik a 2010 óta Magyarországon tapasztalt jelenségek.

Ezek a történelmi analógiák azonban erősen korlátozott érvényűek, a rendszer egy-egy
jelenségének természetét érzékeltethetik ugyan, de a rendszer egészét nem képesek
átfogóan leírni.

A téma összetett ezért egy sorozatot alakítottam ki, hogy ezáltal világos képet kapjunk az elmúlt 26 évről és megértésre leljünk ara vonatkozóan, hogy hol tartunk ma és merre haladunk tovább.

Van egy bölcs közmondás:, ha az ember elég bölcs nem tudják rabságba kényszeríteni. Éppen ezért javaslom nem félváról venni a politikát mondván a politika mocskos dolog nem szabad vele foglalkozni, s talán még az is eszünkbe jut, hogy nem mindenki születik politikusnak így a politikát bízzuk a politikusokra, de én még és azt mondom igen is minél többet tudunk meg a politikusaink játékszereiről, annál kevésbé tudják kijátszani a bizalmunkat.

A következő sorozattal jövők hamarosan addig és áldott szép estét mindenkinek.

Angelica a MIÉP blog szerkesztője.