Azt, ami akkor elveszett, a rendszerváltáskor sem sikerült visszaszerezni.
A nagyok végtelen butasága és önzése.
1944.október 15-ét éppen most felidézni nem látszik magától értetődő dolognak.
Mi történt akkor?
A hadparancsot a német szellemű hadvezetés egyik része nem fogadja el, a németek hatalomra segítik, Szálasit, Horthy még élő fiát, Miklóst egy szőnyegbe csavarva ejti foglyul, s túszul a Gestapo,s az egész családot kivonják a forgalomból.
A történelmi Magyarországnak, amelyet Horthy a csonka hazában valahogy folytatott, vége.
Ma már elmondhatjuk, hogy a független Magyarországnak is, máig hatóan.
Később a béketárgyalásokon a győztes hatalmak szigorúbb feltételekkel megismétlik a Párisban a trianoni békeszerződést.
A rövid nyilasuralom után fosszú bolsevikuralom borul az országra.
Azt, ami akkor elveszett, a rendszerváltáskor sem sikerült visszaszerezni.
A Horthy-rendszer bukását természetesen nemcsak a végpillanatban rossz előkészítéssel végrehajtott kiugrási kísérlet okozta, hanem az a huszonöt éven át folytatott kétértelmű politika is, amely a jogos nemzeti törekvések, a visszaszerzés követelése mellett nem emelte be a nemzetekbe a parasztságot, nem juttatott földet idejében, s hagyta, hogy a munkásság köreiben, szociáldemokrata színekben a kommunisták, és később a nyilasok legyenek a hangadók.
A nemzeti megosztottság csak pillanatokra, egy-egy elveszett városba való bevonulás idejében szűnt meg.
Hiányzott viszont a hétköznapok, és a munka nemzeti egysége.
Ezt Szabó Dezső és más megközelítésben Németh László állhatatosan,-mellőzéseket is vállalva felvetette.
Az 1944.október 15-ei vezérkari esküszegésből következett a többi esküszegés.
A vezérkari németbarát tisztjei megszegték Horthy kormányzónak tett esküjüket, és nem tették le a fegyvert, s ezt a módszert folytatta Kádár János 12 évvel később, amikor elárulta a forradalmat.
Ekkor már esküszegés nem történt, hiszen a szovjetkorszak az eskü fogalmát már nem is ismerte.
A helyzet most annyiban hasonló, hogy ismét szükség volna egy kiugrásra, mert az a háború, amely mellé a kormány odaállott, és az az ügy is, amely mellé a teljes hivatalosság, felsorakozott, azaz az európai csatlakozás együttesen és egymásból következően érett meg arra, hogy a magyarság kiugorjék belőle.
Amerikában nemcsak tüntetések vannak a háború ellen, hanem az amerikai sajtó, a liberális sajtó is hangot ad immár nemcsak kételyeknek és kritikáknak, hanem felveti az egész háború értelmetlenségét.
Ez előrevetíti azt a lehetőséget, hogy Amerika ezt a háborút nem az iraki sivatagban, s nem Bagdadban veszíti el, hanem otthon, Amerikában.
A vietnami háborúval is ez történik.
Ez a vereség azonban sokkal súlyosabb is lehet.
Akkor, 1968-tól kezdődően, egy roppantul zsúfolt évtizedben Amerikát és Európát visszatartott az anarchiába dőléstől, hogy még létezett, sőt fenyegetően létezett a Szovjetunió.
Egy komoly veszély abroncsolta össze a társadalmakat Nyugaton, ma pedig ezt a veszélyt nem látja senki.
Pedig van.
Nem szovjet veszélynek hívják, hanem amerikai bornírtságnak.
Amerika fölött átvette a hatalmat az izraeli lobbi, a saroni kérlelhetetlenség, belesodorta a háborúba, és ha most mindez lelepleződik, akkor az USA ereje teljében bukik meg.
Csakhogy ebben a katonai erő teljében való megbukásban az az európai gyarmatosító csatlakozási politikai is lelepleződik, sőt ki is pukkad, amely mögött ugyanaz a globalizációs érdek húzódik meg, ami a háborút is kirobbantotta.
S csak idő kérdése, hogy ez mikor következik be.
Az európai csatlakoztatás, a mi csatlakoztatásunk most körülbelül annyira időszerű, mintha Horthy Miklós 1944, október 15-én nem kiugrani, hanem csatlakozni akart volna a tengelyhatalmakhoz,
amelyből addigra már Olaszország kiesett.
Mint most Franciaország és Németország ebből a közel-keleti tengelyből.
Április 12-éig a háborúnak még nem lesz vége, az amerikai bomlás és vele párhuzamosan az európai szétesése még nem ölt akkora méreteket, hogy összmagyar népi, polgári felismerés lehessen belőle, de ez csak súlyosbítja a helyzetet, és még nagyobbá teszi azoknak a felelősségét, akik Horthyhoz hasonló helyzetben vannak, akik a kiugrást végrehajtják.
Magam nem vagyok minden adat minden tény birtokában, mégis látom, hogy a globalizmus és a gyarmatosítás számára ez a vég kezdete.
Tehát ki kell ugrani belőle.
A kései felismerés legtöbbször végzetes. Most még nincs nagyon késő.
Most kellene kiugrani, mert még nincs október 15-e. A kiugrást most egy embernek kellene végrehajtania, Orbán Viktornak
A kormánytól és az államfőtől ezt nem várhatjuk.
A kormány most csupa Beregffy vezérkedés, azaz olyan ember, aki németek helyett a globalizációs erők, Amerikai és Brüsszel szolgálatába szegődött.
A kormány nemhogy háborúpárti, hanem egyszerűen izraeli utasításokat hajt végre, Medgyessytől, Kovácstól ma már Orbántól is…kiugrást várni képtelenség.
Orbán azonban „Kállay-kettőst”jár.
Híreivel, újságíróival EU-ellenes, nem -et javasoló propagandaműsort adat végső ítélete azonban mindenkor mégiscsak a belépést javasolja.
Kállay Horthy miniszterelnöke volt, aki az angolszászokkal kezdeményezett különbékét, tárgyalásokat azt remélve és arra játszva, hogy Magyarországot nem a szovjetek, hanem a nyugatiak szállják meg.
Az október 15-ei kudarc ennek a politikának a kudarca is volt.
Az angolok Moszkvához utasították küldöttségüket, és hazánkat a szovjet csapatok,ahogyan akkor mondták, a „tatárok” dúlták fel. Ma bízvást leszűrhetjük történelmi tanulságként, hogy a „Kállal-kettős”-politikának csak ideig van értelme.
Addig, amíg, csökkenteni lehet vele a háborús részvételt, az áldozatokat, addig, amíg el lehet vele kerülni még rosszabbak bekövetkeztét.
Akkor azonban, amikor az egyet jobbra, egyet balra tánclépések már magának a rendszernek, esetenként egy rossz rendszernek a fenntartását szolgálják, és ez tolul előtérbe, akkor már beteges a kettős játék. Árt.
Az egész nemzetnek.
Most lassan minden értelmesen gondolkodó ember előtt világos, hogy ez a csatlakozás rá van kényszerítve a magyarságra. Nem nemzeti érdek ezek között az egyenlőtlen, nagyon hátrányos feltételek között csatlakozni, hanem a gyarmatosító központi érdek.
Ezt azonban az Országgyűlés egyik pártja sem mondja ki, mert mindegyik annak a rendszernek a fennmaradásában van érdekelve, amelyik idáig juttatta az országot. Aki ugyanis kimondja, hogy „NEM”, mert a csatlakozás így nem a nemzet érdeke, az elveszíti a nemzetközi támogatást, a globális központok,az európai és amerikai központok támogatását és ezzel azt is, hogy kormányon maradjon, vagy kormányra kerüljön. A kormányra kerülés, vagy a kormányon maradás fontosabb számukra, mint a nemzeti sors. Kállay Miklóst 1942-ben német nyomásra Horthy kénytelen volt félretenni.
Vajon Orbánt és különösen bennünket, a MIÉP-et milyen nyomásra tettek félre, s vajon jó volt-e, hogy a mi félretételükbe Orbánék is besegítettek?
Orbán Viktor azonban nem kiugráson töri a fejét, hanem ellenkezőleg: bejelentette, hogy ott lesz Athénban, az eddigi miniszterelnökök karéjában, amikor- a tervek szerint-aláírják a csatlakozási okmányt.
Ez a bejelentés, noha igen szemérmesen történt, sokakat lesújtott Orbán hívei közül is.
A minap egy összeszűkült szemű, keserű magyar azt bizonygatta nekem, s még fogadást is ajánlott, hogy hiába fogadta el Orbán Medgyessy meghívását, nem fogja megengedni, hogy vele együtt fényképezzék le Athénban.
Azt már nem! Orbán karakánul félrehúzódik a fényképész elől, reméli kétségbeesetten ez a magyar.
Ebből éreztem meg, hogy mekkora nagy a baj a lelkemben.
Mentségeket keresnek Orbán számára, mert legbelül ezt az athéni felkínálkozást elfogathatatlannak tartják.
Várnak tőle valamit. Egy nagy szót. A kiugrást.
Nem is a csatlakozás érdekli őket, hanem a nemzeti becsület, az eddigi bizalmuk, odaadásuk.
De lelkük legmélyén már tudják, hogy ezt nem kapják meg. Orbán nem mer kiugrani. Akkor legalább takarja el az arcát, mielőtt megvillan a vaku.
Lehet, hogy nem tudja, mibe hajszolja bele a magyarságot gyenge igen -jével?
Ezt nem lehet feltételeznünk róla. Tudnia kell, valamint azt is, hogy tudja:egy proklamáció teljes bizonyossággal megfordíthatná a szavazók hajlandóságát.
Nem is kellene repülőjegyet venni Athénba.
Az amerikai kudarc után, valamint az amerikai kudarc európai kihatása után, az eljövendő hatalmas zűrzavarban, ami a világra borul, mindez már késő lesz.
A magyar érdekeket most magára hagyni, még akkor is, ha ezt most egyes-egyedül a parlamentből kiejtett MIÉP képviseli, kisszerű politika. Az az izzó sértettség, ami annak a lószerető embernek a szemében láttam az alagi kapunyitón, aki magát győzködve mondta, hogy Orbán nem lesz ott a fél-és egész-bolsevikok karéjában, az nagy üzenet.
Nemzeti üzenet.
Ma már, ennek a befejezhetetlen háborúnak az irdatlan ficamában, a világra leselkedő pokoli zűrzavar előestéjén csak elhatározó lépéseknek van létjogosultságuk.
Antall József azt mondta, amikor az MDF országos gyűlése számon-kérte rajta az elmaradt nagytakarítást,s az elégtelen, hamis rendszerváltást, hogy „tetszettek volna forradalmat csinálni”.
Ez a magyar nép iránt érzéketlen, hideg mondat máig, eddig a még el sem készült athéni fényképig mutat.
Ezt most egy halk igennel, egy”Kállay-kettőssel” nem szabadna megismételni.
Antall mondata végzetes mondat volt, mert a privatizáció, bankkonszolidáció, a nép nyomora és négy év múlva Horn-és Bokros-csomag következett belőle.
Csúnya mondat volt, árulkodó.
Olyasmi, mint a jövendő athéni felsorakozás, egy mégoly halk igennel….
Ezt lehetne megelőzni egy rendszerbontó kiugrással.
Ahelyett, hogy az újságíróimat ugrasztom rá a kissé bizonytalan nem-kampányolásra, magam teszek elhatározó nyilatkozatot, amelyet aztán óriási felhőköléssel követ a nép.
Mert az újságírók ellenfogadkozásai a Fidesz nevében csak arra szolgálnak, hogy a sok „nem”szavazatot ne írják az egyértelműen egyedül beszélő MIÉP javára, hanem ezt is a polgári erők kebelezhessék be.
Majd, egy következő választáson, amely azonban ugyanebben a rossz, hazug, nemzetellenes, „tetszettek volna forradalmat csinálni”-val pofon-vert rendszerben lesz megtartva.
Olyan helyzetben, amelyikben sem a magyar kormánynak, sem a magyar Országgyűlésnek nem lesz jelentősége.
És jó volna, ha tudná mindenki, aki a jövő választásait most kisszerűen mindennél fontosabbnak tartja, hogy az amerikai csapatok támadása azért akadt el a sivatagban, mert nincsen nekik megfelelő utánpótlásuk.
Még élemben sem.
Valahogy úgy vannak vele, mint a Magyarországon is harcoló német csapatok voltak vele akkor, amikor Beregffy vezérezredest Budapestre hívták.
Most pedig fel kell ismerni, hogy a neoliberalizmusnak, de bátran mondhatjuk:az egész globalizmusnak, amelynek jegyében az európai csatlakoztatás folyik, már nincs utánpótlása.
Még létezik- létező globalizmus-,még bombáz, még öl, de már nincs utánpótlása.
Ki kell tehát ugrani.
A nép és a polgár is ezt várja, de nem tudja, nem meri megfogalmazni.
Ez most szerencsés pillanat.
Nem mi tettük azzá, hanem a nagyok végtelen butasága és önzése.
Ez most a kicsi okosok pillanata.
Mi pedig várunk mindenkit, idekint.
Isten segedelmével.
Csurka István 20013.április 3.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: