Az öngyilkos Globalizmus.

Az a világ, amely körülvesz bennünket, súlyos, és még csak nem, és látszik a fény az alagút végén.

1989-90-ben élt sokunkban olyan illúzió, hogy mivel a világban rákos daganatként ékelődött be a minket is bekebelező Szovjet Birodalom, összeomlása után nincs más dolgunk, mint hogy betagolódjunk a- most már egészséges-világba, és akkor minden jóra fordul.

Azóta keservesen tapasztaljuk, hogy ez nem így van.

Az a világ, amely körülvesz bennünket, súlyos, és egyre súlyosbodó válságban van, és még csak nem is látszik az a fény az alagút végén.

A válság talán leginkább szembetűnő tünetei: a jólét rendszerek leépülésének irányzata, és az állandósult, sőt-úgy látszik-megállíthatatlanul növekvő munkanélküliség a nagymértékű családok elszegényedése és a hajléktalanok ipari mértékű termelődése hazánkban, de erről nem beszél a kormányunk sőt nagyon is tilos róla beszélni.

Látnunk kell azonban, hogy ez egyáltalán nem valamiféle gazdasági szükségszerűség.

A világ gazdasága folytonosan növekszik, tehát megvolna az a pénz, amiből a jóléti rendszerek változatlan szinten fenntarthatók lennének, azonban a gazdaság kevesek-megszűnvén a szovjet veszély-nem akarnak átengedni a nekik jutó egyre nagyobb részből a szegények jólétére annyit sem, amennyit ilyen célra eddig rendelkezésre állt.

A kevés gazdag és a szegény tömegek közül szakadék rohamosan egyre csak mélyül és ha valami csoda folytán a MIÉP nem kerül kormányra, akkor még az is megeshet, hogy a magyarság maradéka is elvész.

Nézzünk két példát: A világ leggazdagabb 10 százalékának jövedelme 1950-ben a legszegényebb 10 százalék jövedelmének 10-szerese volt, 1995-ben ez az arány már 200-szoros, és azóta is évről évre nő. Ugyanez más számokkal: 1950-ben világviszonylatban a jövedelem 65 százaléka jutott a leggazdagabb 20 százalékának és 3 százaléka a legszegényebb 20 százalékának, 1995-ben a leggazdagabb 20 százalék részesedése a jövedelemből már 87 százaléka volt, a legszegényebbek részesedése pedig 1,3 százaléka csökkent.

Végeredmény: „Annak a rendszernek, amelyekben élünk, fő hibája, hogy nem tud teljes foglalkoztatást biztosítani, továbbá, hogy önkényes és igazságtalan benne a vagyon és jövedelem elosztása. ( Keynes)

A globális kapitalizmus a magas fejeltségű országokban….felmond egy történelmi szövetséget a kapitalizmus, a szociális állam és a demokrácia között.

A demokrácia Európában és az USA-ban „munkademokráciaként” jött létre- abban az értelemben, hogy a demokrácia a bérmunkákban való részvételre épül.

Az állampolgárnak, így vagy úgy, meg kellett keresnie a kenyerét, hogy politikai szabadságjogait élettel tölthesse meg.

A bérmunka nemcsak a magán-„hanem mindig a politikai egzisztenciát is megalapozta”. Tehát egyáltalán nem „csak”a munkanélküli milliókról van szó.

És nem is csak a szociális államokról. Rólunk, mindnyájunkról van szó.

A politikai szabadságról és a demokráciáról Európában….Anyagi biztonság nélkül nincs politikai szabadság.

Vagyis úgymond nincs demokrácia, tehát mindenkit fenyeget az új és a régi totalitárius uralmak és ideológiák. …Ez a gazdálkodási mód csak az anyagi biztonsággal, a szociális jogokkal és a demokráciával kölcsönhatásban képes fennmaradni.

Aki csak a piacra tesz, a demokráciával együtt ezt a gazdálkodási módot is elpusztítja.

(Der Spiegel )

Az öngyilkos Globalizmus.

A multiknak a globalizációval lehetővé vált adóelkerülésre kihúzza a talajt a fejlett, ma még demokratikus államok alól. Multinacionális vállalatok menedzserei- írja- igazgatási egységet Dél-Indiába telepítenek ki, de gyermekeiket közpénzekből finanszírozott európai csúcsegyetemekre küldik.

Eszükbe sem jut oda költözni, ahol munkahelyeket létesítettek és ahol alacsony adókat fizetnek.

A maguk számára magától értetődően igénybe veszik a drága politikai, szociális és polgári alapjogokat, amelyek közületi finanszírozását megtorpedózzák.

Látogatják a színházakat. Élvezik a drága pénzért ápolt természetet és tájt. Nyüzsögnek Európa még viszonylag erőszak- és kriminalitásmentes metropoliszaiban. Ugyanakkor ÉN-központú gazdaságukkal és profitorientált politikájukkal lényegesen hozzájárulnak ahhoz, hogy ez az európai életforma szétesik.

Vajon hol akarnak ők vagy gyermekeink élni, ha az állam és a demokrácia Európában nem lesz tovább finanszírozható?

A leginkább elgondolkodtató megállapítás azonban a következő: „ A globalizmus mégsem azzal rabolja meg saját legitimációját, hogy egyre kevesebb munkával egyre többet termel, hanem azzal, hogy blokkolja az új társadalmi szerződésre irányuló kezdeményezéseket… Az, ami végnek és hanyatlásnak látszik, át kell, hogy értelmeződjék olyan új eszméket és modelleket szülő korszakká, amely eszmék és modellek megnyitják az utat a 21.század állama, gazdasága és társadalma számára.

A pénzhatalom diktálta gazdaságpolitika sehová sem vezető céljai.

Minden nap azt halljuk, még a csapból és ez folyik, hogy a gazdaságpolitika követendő célja:a (GDP-vel )gazdasági növekedés, az export, és ennek érdekében a világgazdasági versenyképesség növelése, a töke egyre szabadabb áramlása és minél több külföldi tőke becsábítása.

Csakhogy e célok követése nem vezet jóléthez és létbiztonsághoz. Hamis feltevések állnak mögöttük, és követésük a gazdagok további gazdagodását és a szegények további szegényedését, egészében a válság mélyülését eredményezi.

Az első hamis feltevés az hogy az állandó gazdasági növekedés (amit tévesen a GDP-vel, a „bruttó hazai termék”-nek nevezett mutatóval mérnek), lehetséges, és az egész emberiség életkörülményeinek állandó javulását eredményezi.

Valójában az állandó gazdasági növekedés nem lehetséges, hiszen a végső Föld egyik alrendszere sem növekedhet végtelenül, ezért a pénzhatalom által diktált („főáramú”) gazdaságpolitika ökokatasztrófához vezet.

A gazdaság növekedése, vagy akár minőségi fejlődése is csak akkor lehetséges, ha megállítjuk a természetet pusztító folyamatokat, és csak olyan növekedést, fejlődést valósítunk meg, amelyhez kizárólag megújuló erőforrásokat, visszaforgatott vagy újratermelődő nyersanyagokat használunk fel, és nem bocsátunk ki több szennyező anyagot, mint, amit a természet folyamatosan ártalmatlanítani tud.

Az állandó növekedés nem csak fenntarthatatlan, de- az elmúlt 50 év ENSZ statisztikáinak tanúsága szerint-nem közelít az általános jóléthez, ellenkezőleg, a nagy tömegek nyomora egyre fokozódik.

Ezért ez a gazdaságpolitika világméretű szociális katasztrófához, a tömegek lázadásához, „világ-polgárháborúhoz” vezet, melynek következményei beláthatatlanok.

Ehhez képest másodlagos jelentőségű, hogy a GDP hamis mutatója a társadalmi összteljesítménynek.

A mi Széchenyi Istvánunk már a GDP”feltalálása”előtt megírta, hogy ha ásunk egy nagy gödröt, és a következő évben betemetjük, az nyilvánvalóan nem tekinthető gazdasági teljesítménynek, holott a GDP-t mint a kiásás, mint a betemetés költsége növeli. Ez arra is rámutat, hogy az ökológiai korlát valóban nem a GDP növekedésének szab korlátot, hanem a megfogható termékek” mennyiségi növekedésének. A GDP növekedése tehát önmagában nem jó, csökkenése önmagában nem rossz, hiszen például a GDP növekedése mellett csökkenhet a személyes fogyasztás, és fordítva.

További hamis állítás az, hogy a tőke (a befektetésre szánt pénz) szabad áramlása üdvös.

Ennek az a feltételezés az alapja, hogy ha két állam gazdasága közül mindegyik azon termékekre összpontosít, amelyiket a másiknál hatékonyabban tud előállítani, és e termékeket kicserélik, ez mindkét gazdaság, mindkét társadalom javára szolgál.

Ez azonban csak akkor igaz, ha a tőke nem mozoghat szabadon. Korunkban ennek az ellenkezője áll fenn.

Ezt egy gondolatkísérlettel szemléltetjük.

Képzeljünk el egy országot, amely mindent, amire a lakosnak szüksége van, maga állít elő, és határait lezárja az áruk és a tőke áramlása elől. Így a kínálat kielégíti a keresletet, a gazdaság egyensúlyban van. Ha a munkamegosztás ésszerű és méltányos, akkor mindenki annyit dolgozik, amennyire szükség van, és senki nem szűkölködik.

Most nyissuk meg a határokat, és tételezzük fel, hogy példa-országunk valamennyi termékét más országokban olcsóbban tudják előállítani, olyan olcsón, hogy még a szállítási költség számításba vételével is megéri példa-országunkba szállítani.

Mondjuk, Magyarország a példaország, és mondjuk, német cégek Kínába telepített üzemeikben minden iparcikket olcsóbban tudnak előállítani, mint a magyarországi üzemek, és mondjuk, francia cégek Algériában minden élelmiszert olcsóbban tudnak megtermelni, mint a magyarországi gazdák.

Ebben az esetben az EU-tag Magyarországon mindenki munkanélküli lesz, és a munkabíró emberek felkerekedhetnek, hogy egy olyan országot találjanak, ahol munkaerő-kereslet van. De hol van ilyen ország?

És ha lenne, mi lesz Magyarországból, ezeréves kultúránkból, a családi-baráti kapcsolatokból?

Ez nem elfogadható jövőkép, egyik nép számára sem.

Ugyancsak hamis a következő tétel: Az a gazdaságpolitika vezet jóléthez, amelyiknek fő szempontja a világpiaci versenyképesség. Más szóval-amíg léteznek nemzetgazdaságok-a cél a minél több kivitel, pontosabban: a minél nagyobb kiviteli többlet, tekintet nélkül a hazai fogyasztók érdekeire. Holott a fülforgalom erkölcsös célja nyilvánvalóan nem ez, hanem a hazai társadalom jóléte. (Az erkölcstelen kivitel angol földesurak exportálták a megtermett kevés krumplit, miközben az írek tömegei éhen haltak, vagy-akik tudtak-kivándoroltak Amerikába. ) Az is nyilvánvaló, hogy valamennyi nemzetgazdaságban nem lehet kiviteli többlet, hiszen minden kivitel többletet más nemzetgazdaságok bevitel többletének kell kiegyenlítenie.

A körkép hiányos lenne, ha nem ellapítanánk meg, hogy bár monopoltőkés globalizmusról beszélünk, ez a világrend mégsem a világ egészére nézve érvényesül, a kontinentális Kína ugyanis nem egyértelműen része ennek a világrendnek. Az a Kína, ahol az állam az emberiség egynegyedének életét ellenőrzi, szervezi és irányítja, mégpedig a gazdasági mutatók tekintetében olyan-immár több mint évtizedes- sikerrel, ami páratlan a modern gazdaságtörténetében.

És ez nem csak a statisztikák számsoraiban mutatkozik meg, mert tény, hogy Kínában már Mao idejében megvalósult az éhhaláltól való biztonság, amely a legújabb-kor Ázsiában igen nagy vívmány.

A Kínában kialakult másfajta gazdasági rendet egy sajátos rétegződés jellemzi. Elkülöníthető a gazdaságnak a létfontóságú javakat és szolgáltatásokat előállító, forgalmazó és fogyasztó rétege- nevezzük alaprétegnek-,amely stabil, és nincs kiszolgáltatva a monopolkapitalista globalizmushatalmasságainak, és külön elemezhető a gazdaság-ehhez képest- luxuscikkeket termelő, értékesítő és fogyasztó rétege-nevezzük kiegészítő rétegnek-,amely ma már jelentős, és évről évre jelentősebb része a világgazdaságnak. Az alapréteg legfontosabb elemeit abban láthatjuk, hogy a városi népesség ellátását rizsből, olajból és hasonló alapvető cikkekből állami felügyelet és támogatás biztosítja, a lakosság 70-75 százalékát kitevő parasztság pedig-minthogy nem söprik le a padlását-szülöföldjén maga termeli meg létfontosságú fogyasztási cikkeit.

Emellett- kiegészítő rétegként-működik egy mindegy felerészben állami, felerészben ma már magáncégekből álló rohamosan modernizálódó ipar, amely erőteljesen betagolódik a világpiacba.