Reform, forradalom és lázadás. A változtatás három megközelítése

Etikettel, illemmel látja el – egyfajta civilizáltsággal – anélkül, hogy bármi lényegit is megváltoztatna benne. Kifesti, kicsiszolja, kifényesíti, miközben mélyen a felszín alatt ugyanolyan marad. Nem más, mint illúzió, kitaláció. A tiszteletreméltóság látszatát kelti, és közben mindenkit képmutatóvá tesz. Jó modorra tanít, ez azonban ellenkezik a belső maggal. A belső magot még meg sem értették.

A társadalom szempontjából azonban a reform olajozottságot jelent.

A reform olyan, mint egy kenőanyag. Fenntartja a status quót, segít, hogy minden a régi…. maradjon – ami paradoxnak tűnik, hiszen a reformista épp azt állítja, hogy megváltoztatja a társadalmat, pedig valójában nem tesz mást, csak új színekre festi a régit. A régi társadalom pedig sokkal könnyebben tud létezni az új színekben, mint a régiekben tudott volna. A régi rothadni kezdett; a reform egyfajta felújítás. A ház össze akar dőlni, a tartóoszlopok rogyadoznak, az alapok remegnek, te pedig mégy és aládúcolod, hogy egy kicsivel tovább tartson. A reform a status quo szolgálatában áll: a múltat szolgálja, nem pedig a jövőt.

A második megközelítés a forradalom; ez már egy kicsit mélyebbre megy. A reform csak az eszméket változtatja meg, a vezérelveket nem is érinti. A forradalom mélyebbre hatol, és elér a szerkezetig – de csak a külsőig, a belsőig nem.

Az ember két síkon él: az egyik a fizikai, a másik a szellemi. A forradalom csupán a fizikai síkot érinti – a gazdaság, a politika, ezek tartoznak a fizikai síkhoz. Mélyebbre hatol, mint a reform, sok régi dolgot lerombol, és sok újat teremt; de a létezés, az ember legbelsőbb lénye még mindig érintetlen marad. A forradalom az erkölccsel foglalkozik, a jellemmel; a reform a modorral, az etikettel, a civilizáltsággal – azáltal, hogy a személy formális viselkedését változtatja meg. A forradalom átszabja a külső vázat, és valóban megváltoztatja azt. Új struktúrát hoz létre, de a belső minta ugyanaz marad; a belső tudatosságot nem érinti. A forradalom tehát kettősséget, szakadást eredményez.

Az első megközelítés, a reform képmutatást szül.

A második, a forradalom skizofréniát, áthidalhatatlan szakadékokat.

Az ember két részre hullik, és nincs híd, amely összekösse. Ezért van, hogy a forradalmárok megtagadják a lelket – Marx és Engels, Lenin, Sztálin és Mao mindannyian megtagadták a lelket. Meg kellett tagadniuk, nem fogadhatták el, hiszen akkor az egész forradalmuk felszínes játékká törpül, és nyilvánvalóvá válik, hogy amit tesznek, nem teljes.

A reformista nem tagadja meg a lelket, ezt ne feledd. Ő elfogadja, mert számára nem jelent problémát – sosem megy ugyanis olyan mélyre, hogy egyáltalán elérje. Gandhi elfogadja a lelket – ő reformista. A reformisták sosem mondanak nemet semmire; ők azok, akik mindenre csak igennel felelnek; rendkívül udvarias emberek. Hacsak nem válik abszolút szükségessé, nem utasítanak el semmit, mindent elfogadnak. A forradalmárok azonban megtagadják a lelket. Meg kell tagadniuk, mert másképp a forradalmuk részlegesnek tűnik.

A harmadik megközelítés a lázadás. A lázadás egyenesen a lényegi magból fakad: a tudatosság szintjén hat, radikális; átalakít, alkímikus. Új lénnyel ajándékoz meg; nem csupán új testtel, új ruhákkal, hanem egy új lénnyel. Új ember születik.

A tudatosság történetében háromféle gondolkodó létezett: a reformer, a forradalmár és a lázadó. Manu, Mózes, Gandhi – ők a reformerek, a legfelszínesebbek. Keresztelő Szent János, Marx, Freud – ők a forradalmárok.

És végül Jézus, a Buddha, Krishnamurti – ők a lázadók.

Megérteni, mi a lázadás, annyi, mint megérteni, mi a vallásosság. A vallásosság lázadás, totális átalakulás. A vallásosság a múlt megszakítása, az új kezdete, a régi teljes elvetése. Semminek sem kell folytatódnia, mert ha valami folyatódik, az fenntartja a régit.

A reform átfesti a felszínt. A forradalom lerombolja a külső szerkezetet, a belsőt azonban érintetlenül hagyja.

A forradalom utáni kommunista társadalmakban a belső ember ugyanaz maradt, odabent semmi változás nem történt, egy csepp sem. Ugyanaz az elme él tovább – ugyanaz a zsugori, nagyravágyó, egoista elme; ugyanaz az elme, amely Amerikára vagy a kapitalista országokra is jellemző. De a társadalom külső váza megváltozott. A törvények, az állam, a gazdaság, a politika külső struktúrája – ezek megváltoztak. És ha egyszer a rendőri erőt, a kormányzati hatalmat megdöntik, az emberek újra visszaesnek a régi mintákba. A centralizált, forradalom utáni társadalom csakis erőszakkal kormányozható, nem lehet demokratikus, mert ha megengednék az embereknek, hogy függetlenek legyenek, azzal megengednék, hogy ismét behozzák az életükbe a belső létezést. És a belső létezés még mindig ott van – csak elnyomták, elbarikádozták; nem élhetik. Úgy kell élniük, ahogy a kormány diktálja, nem élhetnek a belső létezésük szerint.

Épp ezért a kommunista társadalmak alapvetően diktatórikusak. És azok is maradnak, mert ott van bennük a félelem, hogy ha szabadságot adnak az embernek, akkor, mivel a tudatossága még mindig megvan – a kapzsisága megvan, a nagyravágyása megvan, és mindene, ami mindig is volt, megvan –, újra dolgozni kezd benne. És akkor az emberek gazdaggá és szegénnyé válnak, hatalmassá és gyengévé. Az emberek elkezdik kihasználni egymást, és birokra kelnek céljaikért. Persze, akik ezeket a társadalmakat vezetik, most is épp ezt teszik. Hruscsov például imádott dicsekedni az autóival, annyi volt neki. Más álmodni sem mert ilyesmiről az akkori Oroszországban, pedig mindenki szeretett volna autót. Az egész csak kényszer volt, nem valódi forradalom.

A valódi forradalom spontán. Az ilyen forradalmat lázadásnak hívják.

Még néhány különbség e között a három fogalom között, és megérted, miről beszélek.

A reform nem kíván tőled sokat. Azt mondja: „Csak díszítsd fel a bejárati ajtódat.” Nem számít, ha közben az egész házad mocsokban úszik. Nyugodtan élhetsz mocsokban, csak ne hagyd, hogy a szomszédok meglássák. Az elülső verandának gyönyörűnek kell lennie, mert ez az, ami a szomszédjaidat érdekli, nem a belső létezésed, a belső házad. Elmennek a házad előtt, és csak a bejárati ajtót látják. Csinálj, amit akarsz, csak a hátsó ajtónál csináld. Az elülső ajtó tehát egyfajta látszattá válik, kirakattá, vitrinné, amit a szomszédok megbámulhatnak. Valójában a hátsó ajtónál élsz, nem pedig az elülsőnél. Az csak ott van, mint egy mesterséges kreálmány; sosem ott mész be a házba, és sosem ott mész ki – csakis azért van, hogy mások lássák.

Nézd meg jól az elülső ajtódat – mindenkinek van belőle. Úgy hívják, álarc, maszk, személyiség, szerep: rúzs, púder és kencefice; szerepekkel ruház fel téged. Te valójában nem az vagy, az csak festék.

A forradalom egy kicsivel mélyebbre hatol, de csak egy kicsivel. Átrendezi a szalonodat, hogy meghívhass magadhoz másokat. Indiában ez nagyon gyakran előfordul. Indiában a szalon általában pazar és csillogó, de meg ne próbálj beljebb menni! Az emberek konyhája olyan mocskos és undorító, a fürdőszobáról pedig ne is beszéljünk. De senki sem törődik a konyhával és a fürdőszobával; csak a szalon érdekli őket. Mert ez az, ahol találkozol a vendégeiddel. Ez hamis; nem érinti az igazi lényedet, de segít fenntartani a tekintélyedet. Erről szól az erkölcs – egy gyönyörű szalon. És ha megengedheted magadnak, még egy Picassót is kiakaszthatsz a szalonod falára.

Csak azon múlik, mennyi pénzed van.

 Osho: Az egész a változásról szól