A megosztott és megfélemlített magyar közélet betegsége rombolt itt is.

“Egy dráma utolsó felvonása

 A magyarság, a „magyar igazság és élet” harcosa volt.

Ady és Szabó Dezső harcainak folytatója, az „Eb ura fakó, Ugocsa non coronat” erkölcse és esztétikája jegyében. Soha ilyen erővel nem zajlott még háború a magyar nép tudatáért, lelkéért, szelleméért, mint az elmúlt két évtizedben.

Csurka István minden írása, tette arra irányult, hogy a magyarság ne veszítse el önmagát ebben a harcban, legyen tisztában önmagával és ellenségeivel.

Ezért járt mindig a tűzvonalban, ezért vállalta, hogy hazai és nemzetközi balliberális kommandók jól látható célpontja legyen. Nem mondhatjuk, hogy magányos harcos volt, hiszen voltak társai a harcban, voltak barátai, hívei és rajongói is.

Mégis, a magányos harcosok fajtájából való volt, egyszerűen azért, mert annyira egyéni és öntörvényű volt, hogy nem lehetett más, csak magányos, társaktól körülvéve is.

Nem akármilyen ellenségei voltak, nem daliás időkben kellett lovagi tornák bajnokaival vívnia, hanem a minden korszerű fegyverrel felszerelt, magyarságra fenekedő bandákkal, a világ fölötti uralmat bitorló oligarchákkal és a hazai árulókkal.

Tudta, hogy milyen harcot vállal, hogy kikkel áll szemben. 1987 szeptemberében Lakiteleken, a Lezsák-ház udvarán felállított sátorban mondta: „golyófogónak még jó leszek”. Szépen, meghatóan őszintén hangzott akkor az a mondat.

Utóbb az élet igazolta is a korábbi felajánlást, de tudjuk, hogy Csurka István nem golyófogó volt, hanem az az ember, aki ugyan magára szabadította az antiszemitizmus, a nacionalizmus, a rasszizmus összes vádját, de a valóságban publicisztikájában igyekezett hétről hétre felvilágosítani nemzetét a magyarság mai helyzetéről és létének legnagyobb veszélyeiről.

Nem uszítva, hanem elemezve.

Legnagyobb vállalkozása a Magyar Fórum volt, és benne a heti publicisztika, hogy ébredjen magára ez a nép és nézzen szembe a helyzetével.

Ha Csurka olykor tévedett, ha időnként el is ragadta az indulat, igazságai éltek és uralták írásait.

Nem volt „politikusalkat”, mert az öntörvényűségnek, az önálló gondolkodásnak és a szókimondásnak azon a fokán, amely egész lényére és elhivatottságára jellemző volt, képtelenség beilleszkedni a hazugságok és az árulások hálózatába.

Ám a maga egyedi, heroikus módján mégiscsak politikus ember volt a javából, olyan, aki látni és láttatni akar, és aki egyéni sorsát bármikor, feltétel nélkül alárendeli a közösség létérdekeinek. Természetes, hogy annak idején nem maradhatott sokáig az Antall-kormány körletében, szembe kellett kerülnie azzal a politikával. Magyar radikalizmusa a liberális radikalizmus és a liberalizmustól fertőzött „mérsékeltek” vagy a karrierjükért alkudozók ellenségévé tette.

Kicsiben alkudni is tudott, nagyban, a hazája ellenében soha.

Ezen az erkölcsi és gondolati alapon lett az egész rendszerváltásnak nevezett országpusztítás nagy ellenlábasa és művelőinek kíméletlen bírálója.

Megállni azonban a bírálatnál sem akart.

Cselekvő, alkotó emberként újabb és újabb kísérleteket tett a kisebbségbe szorított magyarság saját intézményeinek a létrehozására.

Nemcsak pártot szervezett, hanem a Magyar Igazság és Élet pártja mellett a Magyar Fórum heti és havi változatát, a Pannon Rádiót, a Bocskai István Szabadegyetemet.

Tisztában volt az erőviszonyokkal, ezért bármennyire öntörvényű volt is, támogatni tudott másokat, másfajta politikusokat, ha meglátta bennük a magyarság iránti elkötelezettség jeleit.

Ez jellemezte azt az időszakot, amikor Csurka István és pártja a Országgyűlésben helyet foglalhatott és frakciót alakíthatott, de ez jellemezte legutóbb az Orbán-kormány melletti kiállását is.

Bár sok minden nem tetszett neki a Fidesz-kormány működésében sem, de hitte, hogy ez a kabinet az ország, a nemzet érdekében dolgozik, ezért becsülte erőfeszítéseit, és határozottan melléje állt. Különösen támadói ellenében.

Csurka szövetkezni is hajlandó volt másokkal.

Sőt jó néhányszor kezdeményezője is volt a szövetkezésnek, ha a lelki, szellemi, magyar utas rokonra talált valakiben vagy valamilyen szervezetben.

Nem csak és nem is elsősorban rajta múlott, hogy e kísérletek nem sikerültek.

A megosztott és megfélemlített magyar közélet betegsége rombolt itt is.

Csurka István mindenekelőtt drámaíró volt.

Az új magyar drámaírás legtehetségesebbje, a Ki lesz a bálanya, a Döglött aknák, a Házmester-sirató és számos más kitűnő színpadi mű írója.

Hosszú, kényszerű szünet után a tavalyi év termése új drámája: A hatodik koporsó.

Csoda-e, hogy minden támadás, rágalom közepette neki legjobban az fájt, hogy a korábbi darabjait nem állították színpadra, hogy a rendszerváltás egyik élharcosaként jobban mellőzték most őt, mint a szilenciummal büntető kádári időkben?

Csoda-e, hogy az utóbbi években leginkább színházra vágyott, lelkéhez, életművéhez méltó magyar színházra?

Ez most az Új Színházzal mintha valóra válhatott volna.

Aztán jöttek a gyáva kis-egzisztenciák, a nyomorúságos elhatárolódók, hogy színdarabjuk vagy jogelődjük műveinek bemutatását letiltsák Csurka színházában.

Azután jött az antiszemitizmus és a fasizmus rágalma, jött a tüntetés a színház előtt, a szokásos nyilatkozatok, ordítozások, jajveszékelések.

Jöttek a megkésett „antifasiszták”.

Eközben a magyar drámaírás mestere kórházba került, halálos beteg lett.

Dörner György és Pozsgai Zsolt még a napokban átvette a színházat, de Csurka István már nem lehetett ott, csak levelet küldött szeretettel s szeretetre intve a társulatot.

És szombaton hajnaltájt úgy távozott az élők sorából, hogy nem érhette meg színháza indulását, sem legújabb drámája bemutatását.

Egész élete – színházzal és színház nélkül is – egy sokfelvonásos dráma volt.

Az életmű ebben a drámafolyamban teljesedett ki.

Akinek öröm, hogy Csurka István már nem lépheti át a színháza küszöbét, az örüljön.

Nekünk marad a gyász, a főhajtás tisztessége és az emlékezés barátunkra.

Az életmű pedig sokakban, magyarokban, gondolkodó emberekben tovább él.”

Bíró Zoltán írása 2012.február,22

Szerkesztő Angelica.