ROZGONYI ERNŐ (MIÉP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! Három hete már összefoglaltam a MIÉP lesújtó véleményét az előttünk lévő törvényjavaslatról. Ezt nincs szándékomban megismételni, de megerősítem, továbbra is szó szerint változatlan a véleményünk. Szeretném azonban kiegészíteni részben néhány elismert külföldi szakember véleményével, nehogy azt higgyék, hogy a MIÉP szélsőséges álláspontot képvisel, részben pedig röviden vázolnám, hogy milyen jegybanktörvényre volna szüksége Magyarországnak ahhoz, hogy újból eljuthasson arra a gazdasági-társadalmi szintre-színvonalra, ami megilleti.

Nos, Paul Hellyer, volt kanadai miniszterelnök-helyettes, a makroökonómiai kérdések avatott tudósa szerint a központi bankok nem képesek az adófizetők érdekeinek megfelelően felügyelni a gazdaságot, ezért a legrosszabb ötlet, hogy azok kormányoktól és parlamentektől egyaránt függetlenek legyenek. Nem szabad, hogy így legyen – mondja Hellyer -, mert ez a kormányok teljes kiiktatását jelentené. Ez visszatérés lenne a rabszolgasághoz. Paul Volker, a FED volt elnöke írja a Deane-Pringle szerzőpáros The Central Banks című könyvének előszavában: “Kijózanító tény, hogy századunkban a központi bankok előtérbe kerülése a növekvő infláció általános tendenciájával esett egybe, nem pedig a csökkenővel.” Nesze neked árstabilitás!

(14.00)

Aztán újból Hellyer: “A független központi bankok ijesztő mértékben megrendítették a politikusokba és a politikai intézményekbe vetett társadalmi bizalmat. A politikusok munkahelyeket és lehetőségeket ígérnek, a központi bankok pedig lehetetlenné teszik az ígéretek beváltását.” Meir Kohn professzor írja a Bank- és pénzügyek, pénzügyi piacok című művében: “Naiv dolog volna úgy elképzelni a FED-et, hogy önzetlenül a közjó megvalósítására törekszik. A FED önös érdekekkel is rendelkező szakapparátus, amely a nagyobb hatalom és presztízs elérésében érdekelt, a közjóval szemben valószínűleg ezeket az érdekeket részesíti előnyben.” Ezért aztán Milton Friedman, a monetarizmus és a libertariánus közgazdaságtan Nobel-díjas atyja, pápája már hosszú ideje érvel amellett, hogy “a FED-et nagyobb mértékben kell felelősségre vonhatóvá tenni intézkedéseiért. A FED céljait világosan meg kell fogalmazni és teljesítményét annak megfelelően kell megítélni, hogy mennyiben sikerült megvalósítani a szóban forgó célokat. Ha nem sikerült elérni ezeket a célokat, a vezetőket el kell bocsátani.” Még azt is felvetette, hogy “a FED-et a kincstár hivatalává kellene tenni.” Végül a lépten-nyomon európázóknak idézem Helmut Creutzot A pénzszindróma című műből: “Ha a beteg és az egészséges fizetőeszközöket összevonjuk egy merev rendszerben, az ugyanolyan, mint az egészséges és a rothadt almák együtt tárolása: a rothadtak nem lesznek egészségesek, az egészségesek viszont garantáltan megrohadnak.” Aztán: “A maastrichti szerződésben rögzítettek ugyan feltételeket, amelyeket minden belépő országnak látszólag be kell tartania, de ez korántsem jelenti azt, hogy csak egészséges fizetőeszközzel rendelkező országok léphetnek be a közösségbe.”

Aztán: “Egy gyengébb gazdasági teljesítményű ország is rendelkezhet stabil pénzzel és folytathat kereskedelmet bármely országgal. Ha azonban a különböző teljesítőképességű országokra közös fizetőeszközt kényszerítenek, katasztrófa következik be. A márkának a kelet-német országrészekben való bevezetése figyelmeztetésül kellene hogy szolgáljon mindenkinek.” No, ennyit az európázóknak és az Európát túllihegőknek. Akiktől idéztem, kivétel nélkül velünk össze sem hasonlíthatóan fejlettebb gazdasággal rendelkeznek, és mégis ez a véleményük.

Aztán térjünk újból vissza az MNB státusára, az alá-fölérendeltség kérdésére, lényegében arra, hogy ki kit vezet és ural ebben az országban! Mert világosan látni kell, a magyar jegybank, amelyik állami tulajdon, amelyik a magyar adófizetők verejtékéből él és létezik, irtózatos károkat okozott ennek az országnak, a magyar nemzetnek, népnek. Ha a tatárjárás szintű károkozást, kifosztást, nemzetivagyon-elvesztést, a gazdaság ellehetetlenítését, az ország adósságcsapdába juttatását és tudatos tönkretételét egy tervszerű tevékenységnek tekintjük, és annak kell tekinteni, hiszen véletlenül ennyire egyirányú folyamatok nem tudnak kialakulni, akkor nyilvánvaló, hogy ennek a tervszerű, tudatos folyamatnak a külső akaraton kívül a helyi irányítója és agya mindig is a jegybank volt, amit – micsoda cinizmus! – Magyar Nemzeti Banknak nevezünk.

A monetáris terrortól, annak minden következményétől – beleértve az adósságcsapdát is – csak akkor tudunk megszabadulni, ha a szó szoros értelmében képesek vagyunk visszafoglalni a jegybankot, és abból valóban Magyar Nemzeti Bankot csinálunk. Ez kulcskérdés. Magyarországon mindenért, ami történik vagy nem történik meg, azért a felelős a választott kormányzat. Ez a dolga. A pénzügyekért is, hiszen enélkül semmi sem történhet. Ezért a Magyar Nemzeti Bankot az államigazgatás részének kell tekinteni, mindenkori elnökét a kormány tagjának kell tekinteni, és felügyeletét a parlamentnek kell ellátni, ami a beszámoltatáson és a tervezett intézkedéseken, azok megtárgyalásán és jóváhagyásán kívül azt is jelenti, hogy a tevékenységét teljes keresztmetszetben a parlament ellenőrző szerepét betöltő Állami Számvevőszék vizsgálja, vizsgálhatja. Mind a fiskális, mind a monetáris politika nem önállósulhat, egyik sem kerülhet a másikkal alá- vagy fölérendeltségi viszonyba, mert mindkettőnek az a feladata, hogy sajátos eszközeivel összehangoltan segítse, támogassa a kormány gazdaságpolitikájának a megvalósulását. Így lehet olyan átfogó új pénzpolitikát kialakítani, amely alkalmas a magyar gazdaság újjáépítésére, fejlesztésére, a magyar társadalom egészének új pályára állítására. Ez egyébként a záloga a megmaradásunk mellett a tisztes megélhetést biztosító jövedelmek kialakulásának és a munkanélküliség megszüntetésének is.

Hadd tegyem hozzá, nem valami újdonság ez, amit én itt mondok. A nemzetközi szakirodalomból, akiket idéztem, mind kivétel nélkül liberálisok. Ha most még netántán a másik oldal szakértőinek a véleményét is idéztem volna, akkor kiderülhetne önök előtt, hölgyeim és uraim, hogy szinte döbbenetes, hogy mi, akik egy ilyen állapotban lévő országban vagyunk, amilyenben vagyunk, úgy gondolkodunk, ahogy, és ilyen törvényeket terjesztünk elő.

Tisztelt Kormány! Tisztelt Hölgyek, Urak! Tisztelt Képviselőim! Ilyen jegybanktörvényt kellene alkotni, mint amilyet mondtam, de ez nemhogy nem ilyen, távolról sem ilyen. Ez elfogadhatatlan és egyben döbbenetes is. Ezt nem igazolja semmi sem. Hiába hivatkoznak itt Európára, hiába hivatkoznak akármire, ez igazolhatatlan, amit önök itt elénk terjesztettek. Ha mai állapotunkban leszünk az Európai Unió tagjai, és semmi nem változik, csak ez az új törvény hatályba lép, akkor kérem, nyugodtan azt mondhatom, hogy a mi európai belépésünk egyben önmagunk halálát is jelenti. Sokan szeretnék ezt persze, tudom, de mi, bő gatyás, buta magyarok, élni akarunk. Jól és itt, a hazánkban.

A nemzetgazdaság egyes kérdései érthetően.

Magyarország – sajnos – a kiegyezés óta gondokkal küzd, ami a külföldi kölcsönöket, illetve azok visszafizetését (kamat plusztörlesztés) illeti. Ennek egyik oka az volt, hogy a felvett kölcsön jelentős részét improduktív célokra használták fel. Nincs arra mód, hogy jelen írás keretében minden, ma már történelmi eseményt kitárgyaljunk, ezt csak azért említettem meg, hogy bizonyítsam: bőven volt tapasztalata a magyar államnak a külföldi hitelekkel és azok problémakörével kapcsolatban, vagyis egyáltalán nem volt szükségszerű, hogy mindig ugyanazt a hibát kövessük el, hogy önmagunknak azt hazudjuk, majd csak kilábalunk valahogy az adósság-spirál szorításából. Ameddig ugyanis csak egyre újabb hitelek felvételével tudjuk törleszteni a korábban felvett hitelek terhét, törvényszerűen egyre súlyosabb és magasabb szintű adósság-spirálba kerül az ország és a vége ugyancsak törvényszerűen az államcsőd. Hogy mikor következik be az államcsőd az ilyen esetekben? Hát amikor saját forrás már nincsen és már nem nyújt hitelt senki sem, vagy olyan feltételekkel, aminek a vége az ország totális elvesztése. Igen, elvesztése.

Tudták és tudják ezt helytartóink, de tudniuk kellett a mindig mindent megmagyarázó szakíróknak, közgazdászoknak is. Ez ugyanis szakmai közhely. És az ország elvesztésének, a magyar államiság elvesztésének lehetősége sajnos nagyon is reális aggodalmakra ad okot.
A kamatuzsora felkent szakértői ezt ma már nem is titkolják. Emlékezzenek csak arra, és ne feledjék, ne feledjék, ne feledjék, mit mondott Simon Peresz, Izrael volt és jelenlegi köztársasági elnöke, háromszoros miniszterelnöke aki egyébként meggyőződéses cionista 2007. október 10.-én a Tel-Aviv-i Hilton Szállodában egy kereskedelmi összejövetelen nagyképűen és hencegve: manapság gyarmatok létesítése és hadsereg bevetése nélkül is lehet birodalmakat alapítani. Majd hozzá fűzte mára az izraeli gazdaság olyan hatalmas eredményeket ért el, hogy a izraeliek – többek között – felvásárolják Magyarországot.

A globalizmus a világ minden nemzetére veszélyes. Ha a népek, nemzetek nem képesek kellő súllyal és eréllyel fellépni, megvalósul a hőn óhajtott VILÁGURALOM. Ezen belül hazánk különösen veszélyeztetett, mert az új honfoglalók is tudják: Magyarország (a Kárpát medence) Európa közepe, aki ezt a területet birtokolja, annak lehetősége van arra, hogy Európát birtokolja (ez a törekvés már folyamatban van) és aki Európát birtokolja, az akár az egész földet is birtokolhatja. Igen még háború nélkül is, de azért rendfenntartó hadseregre szükség van és lesz. Nagy perspektíva előtt állnak a különböző őrző-védő cégek, mint ahogy azt már tapasztaltuk.

Visszatérve az adósság-csapdára a továbbiak kellő megértéséhez szükséges egy kitérőt tennünk és a GDP-ről is néhány mondatban szólni. A GDP egy angol kifejezésekből előállított betűszó, rövidítés. Magyar jelentése: az egy területen (ország) adott idő alatt (általában egy év) előállított javak (termékek és szolgáltatások) összességének értéke. Ennek a mutatónak a hazai használata, minden számszerűségnek erre vetített megfigyelése (pl. adósság a GDP százalékában kifejezett mértéke) azonban jelentős problémákkal terhelt. Amúgy is egy eléggé elnagyolt massza, ami további részletező elemzésekkel együtt ad csak választ arra, hogy az adott időszak eredményes volt e és milyen mértékben, de a mi viszonyaink között kifejezetten a félrevezetés és ámítás eszköze. Miért?
Okos pénzügyéreink a GDP.-be beszámolják a multinacionális cégek teljesítményeit is, noha – az adott speciális magyar körülmények között – ezekhez semmi közünk nincs, mert szinte ingyen jutottak mindenhez, sőt a legtöbb esetben a magyar adófizetők pénzén külön nekik kialakított infrastruktúrákat vettek igénybe, úgynevezett vámszabad-területi gazdálkodást folytatnak és ennek alapján semmilyen formában sem járulnak hozzá a társadalmi közteherviseléshez, nem fizetnek adókat, járulékokat stb., a nyereséget pedig kiviszik az országból Tevékenységük tehát egész egyszerűen nem része a magyar gazdaság teljesítményének. Az, hogy néhány embert nevetsége afrikai szintű bérekkel alkalmaznak, még nem lehet elég ok ahhoz, hogy teljesítményüket a magyar gazdaság sajátjának tekintsük.

Miért fontos erről beszélni az adósság kapcsán? Azért, mert az adósság állományt a GDP-hez viszonyítva szokták figyelni és nemzetközileg összehasonlítani. A GDP százalékában kifejezve ma már 75-85 % körül tartunk, vagyis adott év bruttó termékének 75-85 %-a adósság.

2008. december 31-én

költségvetés bruttó adóssága 18 128 163,6 millió forint
GDP 26 480 milliárd forint
Adósság a GDP %-ában 68,5 %

Mint tudjuk a GDP 2009-ben csökken, az adósság – állomány pedig tovább nő. Amennyiben pedig helyesen, nem a GDP-hez viszonyítunk, hanem a tényleges hazai bruttó termékhez, a saját teljesítményünkhöz, akkor már ma is messze 100 százalék feletti az eladósodásunk. Mellesleg jegyzem meg, hogy a GDP említett sajátosságából, speciális magyar helyzetéből eredően is sikerült kárt okoznia helytartóinknak, természetesen mint mondják a nemzet érdekében, ugyanis a további kölcsönök felvételéhez, valamint az Európai Unió normáinak betartásához volt szüksége ehhez a vitatható tartalmú GDP-re. Hiszen a hitelezők, illetőleg az Európai Unió az így kialakított százalékokat figyeli és tekinti irányadónak. Kétségtelen, hogy ebbe egy kicsit benne van környező világunk és saját népünk becsapása. Ugyanis az Európai Unió nem ismer olyan működési formákat mint a vámszabad-területi, nem ismer olyan kedvezményeket amelyek a külföldi tőke érdekében a saját nemzeti gazdaságot szándékosan tönkreteszi. Hiszen ezért volt szükséges az, hogy az Európai Uniós csatlakozásunk előkészítése során a dolgok rendezése érdekében valamit tenni kellett. Tettek is. Az Orbán-kormány kérte, hogy továbbra is működtethesse ezt az Európai Unióban idegen rendszert. Ki tudja mi volt az indok, de tény, hogy az Unió hozzájárult ehhez. Mit mondjak, abszurdum.


Az adósság állomány önmagában is rémisztő, de igazán elképesztő az az állandóan növekvő teher is, ami az adósság-szolgálatból ered, vagyis a kamat plusz törlesztés és ki tudja még milyen egyéb felszámolt költség. Az egészet nagy homály, nagy titok övezi. Soha még egyik kormány regnálása idején nem tájékoztatták tisztességesen azt a közvéleményt, amelyiknek a pénzéből fizetünk (azaz a mi pénzünkből) sem az adósság-állomány összetételéről, feltételeiről, költségeiről és annak tényezőiről, sem arról, hogy a felvett kölcsönöket mire és miért költötték. Ez utóbbi ma már világos a felvett hitelek törlesztésére és kamatára, de ez nyilvánvalóan annak idején nem így indult. Persze tudunk arról, hogy bolsi helytartóink aktatáskával vitték ki a dollárt a Szovjetunióba és tudunk arról, hogy a legutóbb felvett IMF kölcsönöknek pedig egy jelentős részét azoknak az idegen bankoknak adták, gondolom jutalomként, akik az ország és lakossága tönkretételében kiemelkedő szerepet játszottak és töltenek be ma is.

Arról nem is beszélve, hogy hazánkban ezek a műintézetek óriási extra-profitot értek el és vittek ki az országból.- Szomorú dolog, hogy a képviselők a parlamentben úgy döntenek költségvetésről és egyéb sorsdöntő pénzügyi kérdésekről, hogy a legnagyobb tételekről fogalmuk sincs. Elvégre demokrácia van, no és jogállamiság.

Ami a parlamentben nem hangozhatott el.

A vezénylő pártszövetség tagjai előszeretettel beszélnek arról, hogy a magyar válság az utóbbi 8 év szocialista-szabad demokrata rossz kormányzásnak a következménye.

Kétségtelen, ez a 8 év a maga nemében páratlan és nagyfokú tehetségtelenségről, kormányszintre emelt bűnözésről árulkodik és az önleleplező őszödi beszéd nemzetközileg is beállította a negatív botránycsúcsot, de azért a bajok gyökere nem innen ered. Ezzel bizony szembe kell néznünk, ha valóban kiutat, elfogadható magyar jövőt keresünk és akarunk megteremteni. A téves diagnózis ugyanis lehetetlenné teszi a helyes terápiát.

A 8 éves teória egyébként is gyanús, hiszen azt a hamis illúziót kelti, hogy tulajdonképpen jó úton jár az ország, csak hát ezek a bolsik ezt is rosszul csinálták, pedig lehet ezt jól is csinálni. Nos, ez az, ami nem igaz.

Az, amit rendszerváltásnak nevezünk, az a magyar nép háta mögött, egy jól átgondolt forgatókönyv alapján került megkomponálásra, okosan ügyelve a látszatokra, a mellébeszélő, hazug propagandára, és a megbízható klientúra kiépítésére. Kezdődött a Fekete János-féle adósságcsapda kiépítésével, és ezt szolgálta a spontán privatizáció is, a gazdaggá tett és zsarolható fogott emberek pártokba küldése, a paktumos demokrácia kiépítése is. A „nemzeti kormány” pedig minden külső igényt kiszolgálva először kijátszotta a parasztságot, új földbirtokosok születtek, majd szinte ingyen átadták a külföldi álvállalkozóknak az élelmiszer- és feldolgozó ipart, külső, belső piacaival együtt. A magyar Jegybank és a kormányok állandóan arra hivatkoztak, hogy nincs pénzünk, miközben következetesen restriktív pénzpolitikát folyattak. A lavina elindult. A terv jól működött. 

Aztán Horn Gyula és Bokros Lajos tarra vágta az erdőt. Eladtak mindent, bankokat, üzemeket, piacokat, a hazánkat és ráadásul ezt a gaztettet mi magyarok finanszíroztuk. Mert bevétel helyett érdekes módon csak egyre nyomorúságosabbak, egyre szegényebbek lettünk.

Az első Orbán-kormánynak volt mivel dicsekedni, elvégre szépen nőtt a GDP. Ja, hogy ez is szélhámosság, látszat, az nem zavart senkit. Ugyanis a multik teljesítménye növelte ugyan a GDP-t, csak éppen a társadalmi közös költségekhez nem járultak hozzá egy fillérrel sem, de – szintén a mi pénzünkön – szinte ingyen jutottak mindenhez. Infrastruktúrához, piachoz és rabszolga-szintű munkaerőhöz is. No meg persze sosem látott extraprofithoz, szintén a mi pénzünkből, amit természetesen kivittek az országból. De hát több pénzszivattyú is működött itt, nem csak ez az egy. 

Közben eltűntek az állami gazdaságok – talán 12 is -, mert az állam rossz tulajdonos ugyebár. Igen, a finneknél minden jelentősebb cég állami tulajdonban van és ragyogóan működik. Meg máshol is jól teljesítenek az állami kézben lévő vállalatok. De hát mi magyarok úgy látszik, annyira tehetségtelenek vagyunk, hogy nem tudjuk eladni a káposztát és nem tudjuk agyagunkból kiégetni a téglát, hogy többről már ne is beszéljünk. Hiába, mi magyarok ennyire életképtelen hülyék lettünk. Sajnos időhiány miatt nem tudom úgy igazából tovább részletezni a folyamatokat, de az alapirányzat érzékeltetésére tán ennyi is elég. 

Nos, kérem ezek után jött az a bizonyos 8 év. Aki egyszer veszi a fáradtságot és józan paraszti ésszel végigelemzi az elmúlt 22 év folyamatait és úgy gondolja, hogy ennek így kellett lennie, mindez objektív szükségszerűség volt, annál valami nincsen rendben. Ezért „elszámolni” nem 8, hanem legalább 22 évvel kellene, de attól félek – minden jel erre mutat -, hogy még a nyolccal sem fogunk, a főbűnösöket illetően. Tetézi mindezt az a tény, hogy a diktatúra gátlástalan kiszolgálói, végrehajtói, sőt gyilkosai is még mindig köztünk vannak, jól élnek a mi pénzünkön, sőt, aknamunkájuk még ma is virulens. Tudomásul kell vennünk, hogy ez a 8 év valóban törvényszerű következménye. Így kell kinéznie egy gyarmatnak. Ezzel természetesen nem kívánok mentesíteni senkit sem az utóbbi 8 évben történtek felelőssége alól. 

Javaslom, gomboljuk újra a mellényt, de előröl. Legalább 28 év gaztetteiért kell felelniük a paktumos résztvevőknek. A végrehajtás Önökön múlik, elvégre Önök a szavazófülkék forradalmának a letéteményesei. 

Paktumos demokráciánk és oly sűrűn hirdetett toleranciánk egyre nagyobb teret ad a gyakorlatban az egyirányú következetességgel alkalmazott címkézéseknek, szemben a fennen hirdetett elvekkel. Ha valaki, vagy egy csoportosulás nem ért egyet a fősodratú, éppen aktuális mellébeszéléssel, hazudozással, szabadrablással és ezt szóvá is teszi, netán fellép ellene, azt azonnal közellenségnek minősítik a legdemokratikusabb és legtoleránsabb pártok, a média minden formája, mintha valahol a háttérben mindnek egy lenne a gazdája. 

A főbűn általában Magyarországon az, ha valaki látva teljes kifosztásunkat és tönkretételünket, hazája iránta elkötelezettségből aggódik a nemzete állapotán, helyzetén. Ez megbocsáthatatlan, tűrhetetlen, veszélyes. Ezt meg kell bélyegezni, el kell ítélni. Szélsőséges, nem szalonképes, végül pedig fasiszta.

 Tessék mondani, lehet annál szélsőségesebb politikai irányzat, mint ami a húsz-huszonnyolc év alatt kifosztott, tönkretett, anyagilag és erkölcsileg lerombolt országot csinált hazánkból? És a tettesek, bűnpártolók még bennünket szélsőségeznek? Hát nem abszurdum ez?

Szalonképes? Milyen szalonról van itt szó? Gyilkosok, rablók, idegen érdekek elvtelen kiszolgálói, saját népüket megnyomorító maffiózók szalonjáról? Tudják egyáltalán, hogy ez a kifejezés mit jelent? Az ilyen szalonokba tisztességes magyar ember nem vágyódik. Mi sem. Fasiszta? Azok, akik a marxizmus-leninizmus emlőin nevelkedtek és szívták magukba a csalhatatlanságot, valamint ezt az élen járó tudományt átadták az ifjabb nemzedéknek is, azoknak ismerniük kell Dimitrov elvtárs meghatározását: „a fasizmus a finánctőke legreakciósabb, legsovinisztább, legimperialistább elemeinek nyílt terrorista diktatúrája, amelyet vad, erőszakos terjeszkedés, más népek leigázása, faji gyűlölet szítása jellemzi.” Hát nem ilyen korunk erőszakos, haszonelvű, nemzeti értékeket megsemmisítő globalizmusa? Dehogynem, pontosan ilyen. 

Ennek a globális fasizmusnak legszolgaibb szekértolói éppen azok, akik most fasisztáznak. Úgy viselkedtek a Horn-éra, majd a Meggyesi- Gyurcsány-Bajnai uralom idején, mint néhány éve, évtizede a Dél-amerikai komprádor burzsoázia. És ezek fasisztáznak? Egy egész nemzetet neveznek bűnös népnek? 

Horn Gyula mondta: „Elvtársak, eddig a szocializmust építettük, most a kapitalizmust.” Ez több mint cinizmus. Ez maga a hazaárulás! Duplán.

Mit számít ki a gazda, csak adjon hatalmat, kiváltságokat, vagy hatalmat és vagyont és akkor a régi-új hazaárulók bármit kiszolgálnak. Vagyont, amit persze nem tehetséggel és munkával, hanem a nemzeti vagyon kisajátításával orozva szereztek, miközben az országot egy vesztett háború utáni szintig letaroltak, kiraboltak, idegen kézbe adtak, és nyomorba döntötték dolgos népét. Közben „merő szociális érzékenységből” milliárdosokká váltak. A nemzet pénzén, azaz a mi pénzükön. Egy dolog biztos: ezek lehet, hogy magyar állampolgárok, de nem magyar tudatú emberek. Kik hát a kirekesztők, és miért, kik a fajgyűlölők és kik szítják a rasszizmust, és antiszemitizmust? Ez vajon kiknek az érdeke? Három harmad képviselete, nemzeti együttműködés? Akkor ne címkézzünk, mert ez így nem működik, meg aztán vigyázat, a bumeráng általában visszaüt.

A protekcionizmus latin eredetű kifejezés, védelmezést, támogatást jelent. Általánosságában még ma is külgazdasági kategóriának tekintik, de gyakorlatilag termelésre, kereskedelemre és szolgáltatásra vonatkoztatva is megjelenik ez a fogalom. Ma már azt mondhatnánk, hogy protekcionizmusnak nevezhetünk mindent, amikor az állam bármilyen módon beavatkozik a szabadversenynek nevezett folyamatokba a hazai gazdaság védelmében.

Nem kívánok Friedrich List professzorig visszanyúló gazdaságtörténeti fejtegetésekbe bocsátkozni, hiszen tudom a vám, illetve védővám ma, miután beléptünk egy csomó globalizmust elősegítő egyezménybe, nem játszik már jelentős szerepet egy ország életében sem, meg aztán más módszerek is vannak, amiket a nagyhatalmak ugyan vidáman alkalmaznak, de tőlünk – úgymond-, rossz néven veszik, megtiltják. Aztán itt van ugyebár az Európai Unió is, mely az unió néhány „nagyján” kívül az új csatlakozókat gyarmatként szeretné látni, betudni, használni. Mégis – gyakorlati tapasztalatok alapján – ki merem jelenteni, hogy 20 évvel ezelőtt is, meg az azóta bekövetkezett tönkretételünk mai mélypontján is, az egyedüli megoldás a magyar ipar, mezőgazdaság és szolgáltatás protekcionista támogatása és a gazdasági folyamatok szigorú önvédelmi szabályozása. Ha továbbra is abban látja a tisztelt kormány gazdasági életünk fellendülését, hogy majd a beáramló külföldi tőke csodát tesz, akkor azt kell mondanom, hogy nem változtak semmit, ugyanazt a globalista hatalmat szolgálják, mint 28 éve mindegyik paktumos parlament és kormány, és akkor Önök is csak a helytartók legalizálását szolgáló pártok lépviselői.

A púp ugyanis 28 éve – és nem 8 – került a hátunkra és akkor is tudni lehetett, tudta is minden közgazdász, hogy az a folyamat, amit elindítottak törvényszerűen a mai helyzetünkhöz vezet. Ehhez még gazdasági válság sem kellett volna, nélküle is itt tartanánk. Ugyanis a privatizáció módja szándékosan idegen kézbe adta termelő eszközeinket, vagyonunkat, bel- és külföldi piacainkat és – hála az oly kiváló pénzügyéreinknek, jegybankelnökeinknek – a saját pénzünkkel sem mi rendelkezünk, a tőlünk származó extra-profitot pedig kiviszik az országból. Ennek során, a legpofátlanabb módon alkalmazták helytartóink – ráadásul a mi pénzünkkel – a külföldi tőke protekcionista támogatását, és ez mind a mai napig így zajlik. Ellenünk. Ez ugyebár nem protekcionizmus, hiszen nem a hazai piacot támogatták, védték. De hát akkor mi volt? A hazaárulók fordított protekcionizmusa. Ezt a folyamatot kell megállítani, megfordítani, vagyis a magyar gazdaságot és piacot kell újjáépíteni. Ehhez szükséges a saját pénzünk feletti rendelkezés jogának visszaszerzése is. Aztán már csak az kell, hogy ugyanolyan összegekkel, direkt és indirekt támogatással, végre a magyar gazdaságot szíveskedjenek támogatni. 

Önök állandóan a szavazófülkék forradalmáról, a radikális változásokról beszélnek. Nosza, rajta. Csinálják. Mi még segíteni is fogjuk Önöket ebben. Ha azonban újból – lányos zavarukban arra hivatkoznak, hogy ezt nem lehet, ez protekcionizmus, akkor lehet, hogy átmenetileg néhány, egyébként semmit sem mutató mutatószám ugyan javulni fog, de mi magyarok tovább szánkázunk lefelé, és hazánk latrok barlangjává válik. 

Hát ez az, amit mi nem fogunk megengedni és akkor ez is igen hamar ki fog derülni, hogy kinek is van itt kétharmada???